Megálltam egy szivárvány alatt
Nem volt más csak múló pillanat
Mégis ezer évet ölelt át,
Meghajlottak előtte a fák

Semmi se volt, és mégis minden
Öröm.- Elveszettnek hitt kincsem
Madár képébe’ vállamra szállt
Feledtem minden bús éjszakát

Csak ülök a betonon némán
Felhők másznak a színes létrán
Hálóingbe bújik már a Nap
S csak írok, a szivárvány alatt…

a fülcimpádba, csak

úgy játszásiból. Mint

az ösztönlények, akik

így mutatnak szeretetet kedves, őszintén.

—

Aztán dobálhatnánk

egyre csak egymás markába

a teniszlabdát. Nyáltól csöpögős

mivoltát vajon felvennéd

a pázsitról? hogy

aztán eldobhasd ismét

és loholva futkossunk utána.

—

És kicsit még a sapkámat

is szétcibálhatnánk. Csak,

hogy mi igazán mókásak

legyünk. Úgy játszanék most

veled bújócskát…

Addigra elvesznél bennem, majd megkereslek.

Elszámolok 10-ig és ígérem nem lesek!

Aztán, ha megunod szólj ám!

—

De én gondoltam

még arra is, hogy számháborúzzunk!

vagy játsszuk azt, hogy indiánok

vagyunk. Kapsz tőlem

majd madártollat bele a hajadba.

- csak ki ne fújja a szél…

—

Aztán beköltözünk oda,

ahonnan forrócsoki

folyik a csapból, meg

mesekeksz lóg a plafonról.

Majd lefekvéskor csókot nyomok

az orcádra, mielőtt

leoltjuk a rizslámpát.

—

És aztán, ha felébredünk

és csipás szemem kiábrándul

a te taknyos, szipogó

Orrodból, akkor majd elengedem

a kezed és hagyom…

Gondolom hazamész,

és én is azt hiszem

buborékot fújva másik irányba dúdolom magam.

—————————————————————————–

Erre a versre egy fehérvári újságban akadtam rá, és nagyon megtetszett…